Nem biztos, hogy eredeti gondolat, de szerintem az emberiség egyik legnagyobb problémája a meghalás. Leginkább nyilván a hitetleneket foglalkoztatja (mire véljük a síron túl ránk váró Semmit?), de a statisztikák azt mutatják, hogy a kérdés rengeteg olyan hívőt is zavarba ejt, aki úgy véli, hogy van ugyan élet a halál után, de azért a halál előtti élet is van annyira kellemes, hogy rossz legyen elbúcsúzni tőle; s akinek ezért hő vágya ugyan az angyalok karához csatlakozhatni, de ezt a csatlakozást minél tovább halogatná.
Alkalmasint az tehát a kérdés, hogy mit is tesz az ember halálra-szántsága, vagy legalábbis annak elismerése, hogy minden ember halandó. A válasz egyszerűnek látszik, amíg Szókratészre vonatkoztatjuk, de mindjárt bonyolultabbá válik, ha rólunk van szó. A legnehezebb dolgunk pedig akkor lesz, amikor rádöbbenünk, hogy egy pillanatig még vagyunk, és egy pillanattal később már nem leszünk soha többé.
Egy gondterhelt tanítványom (bizonyos Kritón) azt kérdezte nemrég:
– Mester, miként készülhetünk fel jól a halálra?
Azt feleltem, a halálra csakis egyféleképpen készülhetünk fel, mégpedig úgy, hogy belátjuk: mindenki más hülye.
Kritón elcsodálkozott, mire én a következő magyarázatot adtam. Ide hallgass, mondtam neki, hát hogyan készülj fel úgy a halálra, még ha hívő vagy is, hogy közben arra gondolsz: te meghalsz, de a diszkotékákban kívánatosnál kívánatosabb lányok és fiúk múlatják szertelen tánccal az idejüket, a fényes elméjű tudósok a mindenség utolsó titkait feszegetik, a megvesztegethetetlen államférfiak a társadalmat jobbítják, az újságok és a televíziós állomások fontosabbnál fontosabb híreket közölnek, a felelősebbnél felelősebb vállalkozók minden erejükkel azon vannak, hogy a termékeik ne károsítsák a környezetet, s a természetet ismét kristálytisztán csobogó csermelyek, erdős lankák, jótékony ózonréteg óvta tiszta égbolt és lágy esőket permetező puha fellegek alkossák? Elviselhetetlen volna arra gondolnod, hogy ilyen csodálatos dolgok történnek, miközben te búcsút intesz a világnak.
De tételezzük fel, hogy mire elérkezni érzed a búcsú pillanatát, te sziklaszilárd meggyőződéssel vallod, hogy a világ (mind az ötmilliárd lakosával) csupa hülyéből áll, hogy a diszkóban hülyék táncolnak, hülyék a tudósok, akik azt hiszik, megfejtették a mindenség titkait, hülyék a minden bajunkra varázsszert kínáló politikusok, hülyék az újságokat ízetlen, buta pletykákkal megtöltő firkászok, hülyék a bolygónkat tönkretevő öngyilkos gyárosok. Ugye, hogy boldogan, megkönnyebbülten, örömmel hagynád itt ezt a hülyékkel teli világot?
– Mesterem – kérdezte ekkor Kritón –, és mikor kezdjek el így gondolkozni?
Ne túl hamar, feleltem, mert aki húsz- vagy harmincéves korában véli úgy, hogy a többiek mind hülyék, az hülye, és sosem lesz belőle bölcs. Kezdetben igenis képzeljük azt, hogy a többiek jobbak nálunk, és csak lassanként fejlődjünk; negyven felé fogjon el az első kétely, a felülvizsgálatot ötven és hatvan közt kezdjük, és százhoz közeledve hasson át a bizonyosság, de a végső elszámolást még akkor is halogassuk egészen a legutolsó pillanatig, amikor megkapjuk a behívót.
Ahhoz, hogy belássuk: a körülöttünk levők (mind az ötmilliárdan) hülyék, kifinomult és ravasz munkára van szükség. Ész és kitartás kell hozzá. Ne kapkodjunk. Szép lassan, de biztosan jussunk el a derűs meghalásig. De még előző nap is gondoljuk azt, hogy van egyvalaki, akit szeretünk és csodálunk, és aki nem hülye. Érteni kell a módját, hogy csakis a megfelelő pillanatban (egy perccel se előbb) ismerjük fel, hogy ő is hülye, úgy bizony. És csak ekkor halhatunk meg.
Az igazi hozzáértő tehát módszeresen tanulmányozza az egyetemes gondolkodást, fürkészi a divatokat, napi megfigyelés alá veti a tömegkommunikációs eszközöket, a magabiztos művészek kijelentéseit, a gátlástalan politikusok szentenciáit, az apokaliptikus kritikusok szillogizmusait, a karizmatikus hősök aforizmáit, az elméleteket, az indítványokat, a felhívásokat, a képzeteket, a jelenéseket. És akkor, de csakis akkor, legvégül döbbenhet rá, hogy mindenki hülye. Jöhet a halál.
Ezt a megrendítő felfedezést csak a legutolsó pillanatban teheted; egészen addig viszont azzal áltatod magad csökönyösen, hogy valaki csak mond valami értelmeset, hogy ez és ez a könyv csak jobb, mint a többi, hogy az és az a népvezér mégiscsak a közjót akarja. Természetes, emberi, fajunkra nagyon is jellemző, hogy így vonakodunk elismerni: a többi ember kivétel nélkül, mind hülye. Miért éri meg akkor élni? De amikor legvégül rájössz, akkor megérted, miért éri meg (sőt miért nagyszerű dolog) meghalni.
Így szólott ekkor Kritón:
– Mesterem, nem szeretnék elhamarkodottan ítélni, de élek a gyanúperrel, hogy ön hülye.
– Na, látod – mondtam neki –, máris jó úton jársz.

Umberto Eco: Gyufalevelek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 309. oldal. Fordította: Barna Imre

Regényeinek már a borítója is mindig izgalmakat rejtett, a következőkben ezekkel emlékezünk az íróra.

A rózsa neve (1980) borítóiA Foucault-inga (1988) borítói A tegnap szigete (1994) Baudolino (2000) Loana királynő titokzatos tüze (2005)
A prágai temető (2010)Numero zero (2015)

Mutatványszám munkacímmel a magyar kiadás előkészületben

-------

R.I.P.

Umberto Eco