Vannak képek, amik első pillantásra is magával ragadják az embert, azonnal elmerül a néző a festő teremtette világba. Giovanni Bellini, vagy másnéven Giambellino Szent allegória néven ismert varázslatos képe ilyen festmény. 
Giovanni Bellini, Szent allegória (1490-1500)
Nem maradt ránk feljegyzés arról, hogy pontosan mit ábrázol a kép. Igazából jó darabig nem is Giambellinonak, hanem Giorgione da Castelfranconak (1477/78-1510), a tragikusan korán elhunyt másik velencei festőzseninek tulajdonították az 1793-tól az Uffizi gyűjteményében, Firenzében található festményt, sőt egy időben még Marco Basaiti (1470-1530) neve is felmerült. Bellini szerzőségét az olasz művészettörténész, Giovanni Battista Cavalcaselle vetette fel 1871-ben - ez ma általánosan elfogadott.
Nem ez a helyzet a festmény értelmezésével. A következő rövid áttekintés is jó képet ad arról, mennyire izgatja a művészettörténészek érdeklődését a kép.
A kép egyik különlegessége, hogy a keresztény és a pogány kultúra találkozik benne, hasonlóan, mint például az Isteni színjátékban. Talán ezért is vetette fel Gustav Ludwig, hogy a kép egy XIV. századi francia mű, a Guillaume de Digulleville által írt, "A lélek zarándoklata" illusztrációja, mely, hasonlóan Dante Színjátékához, a lélek utazását írja le a pokoltól, a purgatóriumon át, hogy aztán megtisztulva a mennyországba jusson.
Phillip Verdier szerint a 84. zsoltár, a zarándokének középkori kommentárjai ihlették a festményt. Wolfgang Braunfels, ezt túl bonyolultnak találva, amellett érvelt, hogy a kép a paradicsomot ábrázolja. Marco Lattanzi és Stefano Cotellacci az előtérben látható fát az élet fájaként azonosította, és úgy gondolták, a kép a paradicsomnak a vita contemplativa, a szemlélődő élet általi elérését ábrázolja.
A festmény előtere egy teraszt ábrázol, melyet színes márvány borít és egy fehér korlát keretez. A néző, maga is a teraszon áll, vagy esetleg a korlát mögül figyeli a jelenetet, hasonlóan a két szenthez. A képen balra egy trónon ülve Szűz Máriát láthatjuk, mellette a fiatal nő, aki diadémot visel, valószínűleg az igazságot ábrázolja. Szűz Mária jobbján szintén egy fiatal nőt látunk, mindhárman imára kulcsolják a kezüket. Mellettük a korláton kívül áll Szent Pál, akit karddal a kezében ábrázolt a szokásoknak megfelelően Bellini. Szent Pál egy hitetlen felé fordul, aki éppen kifelé tart a képből.
Mária felett egy baldachin függ, amit egy bőségszaru tart, ami a termékenységet szimbolizálja, az ernyő tetején pedig egy fedett kehelyhez hasonló dísz található, ami utalás lehet Jézusra és az egyházra is.
A három hölgy mellett, a korláton kívül a korábban már említett Szent Pál mellett Szent Péter, illetve egyesek szerint Szent József áll, a hölgyekhez hasonlóan imára kulcsolt kézzel.
A kép középső részén négy kisgyermeket láthatunk, akik közül az egyik egy fát ráz. A fa egyaránt jelképezheti az Élet fáját vagy a Tudás fáját, így felidézve a Paradicsomot, de egyben a bűnbeesést is. A fától balra két gyermek közül az egyik áll, a másik egy párnán ülve tart egy aranyszínű almát a kezében. A rövid fehér tunikát viselő gyermek: Jézus, a Megváltó, aki az emberiség bűnét vette magára és az örök élet ígéretét hozta el. Így lesz a bűn almájából az Élet fájának gyümölcse.
A gyermekektől jobbra Jób mint napbarnított idős férfi áll, balján Szent Sebestyénnel, akiknek hófehér testén két nyíl hatol át, keze pedig hátra van kötve. Kettejük együttes ábrázolása Velencében nem egyedülálló. A várost sújtó gyakori pestisjárványok miatt Sebestyén mint a betegek védőszentje kedvelt téma. Sebestyén a római császári gárda tagja volt Milánóban Diocletianus idején a III. században. Hite miatt elítélték, a szabad mezőn karóhoz kötözték, hogy a katonák halálra nyilazzák. Amikor már halottnak vélték, otthagyták. Egy jámbor római özvegy házába fogadta a súlyos sebesültet, és addig ápolta, míg föl nem épült. Amikor Sebestyén ismét megjelent a nyilvánosság előtt, úgy fogadták, mint aki holtából támadt föl. Később újra hóhérok kezére került, bunkókkal verték halálra, majd testét egy csatornába dobták.
Jób könyve az Ószövetségben található, Jób egy jámbor, istenfélő ember, aki hűségesen szolgál Istennek, és boldogságban és gazdagságban él. A Sátán szerint azonban Jób hűsége csak a jólétben valódi, ezért Isten megengedi neki, hogy megkísértse, hogy így próbára tegye Jóbot a bajban is. Jób elveszti vagyonát és gyermekeit, majd súlyos betegség tör rá, azonban mindebbe belenyugodva továbbra is kitartott Isten mellett. Barátai szerint bűnei miatt kapta a büntetést, de ő kitart amellett, hogy ártatlan, és Istent hívja igazolásért. Isten elmondja Jóbnak, hogy, ha az ember a természet teljes összefüggésrendjét sem képes teljességgel megismerni, akkor hogyan ismerhetné meg az emberi lét nagy misztériumait, mint például a szenvedést? Ezeket az ember képtelen lenne befogadni, és így nem is tudná helyesen elrendezni őket világában, ezért ezen titkok végső értelme Istennél van és nála is marad. Jób megérti ezt, és megrendülve, és felszabadulva meghajol Isten nagysága előtt. Isten ekkor megszégyeníti Jób három barátját, és visszaadja Jóbnak egészségét, gyermekeket ad neki, volt vagyonát pedig megkétszerezi.
Bellninél is előfordult már korábban Jób és Sebestyén egy képen. Jób, az Ószövetség minden körülmény és történés ellenére Isten mellett kitartó igaz embere és hite miatt mártíromságot elszenvedő Sebestyén elnyerte a velenciek tiszteletét. Giambellino korábbi képe a San Giobbe oltárkép, a Szent Jób Kórház melletti templom részére készült 1487-ben, vagyis kb. 5-10 évvel a Szent allegória előtt.
Givanni Bellini, Szent társalgás (1487)
A terasz mögötti részen kiszáradt fű és elszáradt facsemetéket láthatunk, mielőtt elérünk egy csendes vízparthoz érünk, ami azon értelmezések szerint, ami szerint a kép a Paradicsomot ábrázolja, a Léthé, vagyis a felejtés folyója. A görög mitológiában a folyó a túlvilágon található, a lelkek ebből isznak, hogy elfelejtsék evilági bűneiket. Danténál a Léthé és az Eunoé a Purgatórium folyói, a bűnök feledésének és a jócselekedetekre való emlékezésnek a jelképei.
A folyó túloldalán egy barlang szájánál egy pásztor látható, mellette állatok, míg tőle jobbra egy kentaur áll, és egy lépcsőn lejövő köpenyes alakot figyel. Ez utóbbi Remete Szent Antal (kb. 251-356), aki húszéves korában vonult el a sivatagba, ahol húsz éven át küzdött a kísértésekkel. Később a Kolzim-hegy lábánál telepedett le, ahol egy egész remetetelep alakult ki körülötte. Antal úgy vélte, a szerzetesek között ő az első remete. Álmában azonban megtudta, hogy él a pusztában egy nála sokkal kiválóbb remete is. Bár már kilencven éves elmúlt, elindult, hogy megkeresse. Az erdőben találkozott egy hippokentaurral, ember és ló keverékével, aki egy jobb kéz felé tartó utat mutatott neki. Ezután még találkozott egy szatírral és egy farkassal is, mielőtt elért Remete Szent Pálhoz.
A kép távoli részében még egy falut is láthatunk, mögötte egy dombon egy várral. A faluban emberek sétálnak a tó partján.
Számos eleme a képnek arra mutat, hogy a téma valóban lehet egyfajta elmélkedés az Istennek tetsző életről, és arról, hogyan juthat el a hívő a Paradicsomba, a néző miközben végigtekint a képen maga is egyfajta meditatív állapotba kerül, miközben felidézi az ábrázolt alakok történeteit és azok tanulságát.
Források:
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Pala_di_san_giobbe_01.jpg
https://en.wikipedia.org/wiki/Holy_Allegory
https://it.wikipedia.org/wiki/Allegoria_sacra
http://www.wga.hu/frames-e.html?/html/b/bellini/giovanni/1490-99/149alle.html
http://www.jessewaugh.com/blog/2013/1/2/the-sacred-allegory-of-giovanni-bellini
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Sebesty%C3%A9n
https://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%B3b_k%C3%B6nyve
