Scaramouche, Scaramouche, will you do the Fandango? - énekli a Queen az 1975-ös Bohemian Rhapsodyban. De ki az a Scaramouche? A következőkben ez is kiderül, akárcsak az, hogy mi köti össze az ókori római komédiát Molière-rel és Chaplinnel, vagy a címben szereplő három műfajjal.
Peeter van Braadel - Commedia dell'arte előadás olasz tájjal (XVII. század)
Antoine Watteau, Olasz komédiások (1720)
A rövid válasz: a commedia dell'arte. Ez az a színjátéktípus, ami egyszerre vegyíti magában a mai színházat (a fő cselekmény) és a cirkuszt (a rövid közjátékok), és kisebb mértékben a "stand up"-ot is, amennyiben a karaktertípusok által eljátszott improvizált előadás alapja egy történetsablon volt, de akár az aktuális politikai eseményekre is reagáltak a színészek (ezzel fejtörést okozva a cenzoroknak, akik a nyomtatott műveket könnyebben tudták felügyelni).
Itáliában alakult ki ez a fajta színjátékmód a 16. században, az előadások többnyire a szabadban, rögtönzött színpadokon vagy akár anélkül zajlottak (lásd a fenti képen), a színészek vándortársulatként járták a városokat és a vidéket, előbb Itáliában, majd hamarosan külföldön, elsősorban Franciaországban is népszerűvé vált a műfaj. Az első társulat, akit ismerünk 1545-ben alakult Padovában, a XVI. század végén, XVII. század elején több társulat is nagy népszerűségnek örvendett (Gelosi, Confidenti, Fedeli).
A kialakulás pontos körülményei nem tiszták, egyes szerzők egészen az ókori Rómáig vezetik vissza a szálakat. Az egyik ősként a fabula palliatát (Plautus, Terentius írtak ilyen darabokat is) nevezik meg, amelyben megtalálható latin pallium szó egy görög stílusú kabátot jelent, amit a színészek viseltek, a maszk mellett, amely pedig a karaktertípust volt hivatva megjeleníteni (akárcsak a későbbi commedia dell'artéban). Mivel ezek nagyrészt romanizált görög darabok voltak, az elnevezés metaforikus is lehet, így viszont az eredet kérdése is tovább bonyolódik, hiszen akkor már a fabula palliata is a görög dráma másolása. A másik ókori műfaj az atellana, ami szintén karaktertípusokkal dolgozott, amelyek közül több is felmerül a commedia dell'arte egyes karaktereinek lehetséges őseként (Macchus, akinek alakja a commedia Pulcinellájára hasonlított vagy Samnio, aki Arlecchino ősei között tűnik fel). A XVI. században valószínűleg a velencei karnevál is befolyásolta a kialakulást, illetve meg kell említeni még a középkori moralitásjátékokat is, mint ihlető forrást.
velencei kiadású nyomat, három commedia dell'arte alak (1588)
A XVII. században több értekezés, illetve kézikönyv is született a műfajról, közülük kiemelkedik a színész Flaminio Scala 1611-ben kiadott Il Teatro delle Favole Rappresentative (Az ábrázoló mesék színháza) című műve, valamint Pietro Maria Cecchini Frutti delle moderne commedie (A modern komédia gyümölcsei - 1628), Niccolò Barbieri Discorso familiare intorno alle moderne commedie o Supplica (Értekezés a modern komédiáról avagy a könyörgés - 1634) és Andrea Perrucci Dell'arte rappresentativa, premeditata e all'improvviso (Az eltervezett és az rögtönző ábrázolóművészetről - 1699) című műve. A XVIII. századra az előadás formalizáltabbá vált, így egyre kisebb szerep jutott az improvizációnak.
Louis Moland Molière et la comédie italienne - Barbieri portréja Beltrameként (1867)
A commedia dell'arte különlegessége volt, hogy a női szerepeket nők is játszották, habár a hatóságok ellenálltak egy darabig, a XVI. század végére már általános volt jelenlétük a színpadokon. Olyan kiemelkedő egyéniségekkel találkozhatunk, mint például Isabella Andreini vagy sógornője Virginia Ramponi-Andreini, akik mindketten a Gelosi csoporttal járták a világot, sőt előbbiről nevezték el a szerelmesek "Isabella" alakját.
Paolo Veronese, Hölgy arcképe kutyával - valószínűleg Isabella Andreini (1585-88 között)
A műfaj hatással volt Molière-re is, aki sokszor a commedia dell'arte elemeit kombinálta a francia komédiával műveiben. Például Barbieri alkotta figura, Beltrame alakja a L'inavvertito műben ihlette Molière A szeleburdi című darabját. A XVII. században Angliában a commedia dell'arte népszerűsége egy másik műfajnak is új lendületet adott, ez a pantomim volt. A műfaj népszerűség évszázadokon is átívelt, olyannyira, hogy mivel a film megjelenéskor még néma volt, így a szintén szöveg nélküli pantomim eszközeinek alkalmazása kézenfekvő választásnak tűnt a közönség szórakoztatására. E műfaj egyik koronázatlan királya Chaplin, akinek munkássága a filmművészet egyik meghatározó eleme. Így jutottunk hát el a római (vagy akár görög) komédiától Chaplinig.
Charles DeForest Fredricks, Bohóc (1860)
De hogyan zajlottak az előadások? Az állandó karaktereket játszó színészek csak a cselekmény vázlatát (canovaccio) beszélték meg előre, egyébként a közönség reakcióira alapozva improvizáltak. A történet általában egy fiatal szerelmes pár egymásra találásának küzdelméről szólt, akiknek a szerelme a gonosz öregek cselvetései miatt nem lehet teljes, de a szolgák páratlan leleménye elhozza a hőn áhított boldogságot. A főcselekményt rövidebb szünetek tarkították (lazzi), amikor is előre begyakorolt akrobatikus mutatványokat, bohóctréfákat, dalokat, táncokat adtak elő, többnyire a szolga karaktereket játszó színészek, amely számok közül nem egy olyan híres lett, hogy az adott előadó névjegyének számított és a közönség kitörő tetszésével találkozott
Az állandó karakterek (tipi fissi) három nagyobb csoportra oszthatók: az öregurak (vecchi), a fiatal szerelmes pár (innamorati) és a szolgák (zanni). Az egyes típusok egy-egy fontos típust testesítettek meg, sokszor kombinálva az Itália különböző részeiről való származással, így adva lehetőséget a játék során a különböző dialektusokban rejlő komikum kihasználására, annál is inkább, mert a színészek, az szerelmes pár és Pedrolino kivételével mind maszkot viseltek, így a mimikára kevéssé lehetett építeni. A maszk másik indoka az előadás tárgyi feltételeiben keresendő. Mivel az összetódult közönség sokszor távol állt a szereplőktől, az arcjátékot nem tudták kivenni, ellenben a hang (és a széles gesztusok) alapján a szereplők továbbra is felismerhetők maradtak.
A szerelmes pár mint főszereplők mellett a vecchi csoportba tartozott többek között: il Dottore, Pantalone, il Capitano, Tartaglia, a zanni csoportba soroljuk a következőket: Brighella, Arlecchino, Pulcinella, Colombina, Pedrolino. Lássuk, kik voltak és honnan jöttek a commedia dell'arte szereplői!
Gli innamorati
A szerelmesek. Megjelenésükben mindig fiatal, vonzó szereplők, a hölgyek kifinomult selyemöltözéket hordtak, a férfiak katonai egyenruhára hasonlítót. Maszkot sosem viseltek, ellenben erős sminket igen. Előkelő toszkán származásúak, akik jól ismerik az irodalmat, gyakran hosszasan idéznek belőle, emellett még énekelnek és táncolnak is.
Szerepük szerint egymásba szerelmesek, de leginkább önmagukba és a szerelembe magába. Mivel sokszor gyerekesen, éretlenül viselkednek (sírnak, duzzognak, toporzékolnak), szükségük van a szolgákra, hogy szerelmük beteljesedhessen.
Számos név alatt játszották a szerepeket, női nevek például: Angelica, Aurelia, Beatrice, Cinzio, Florinda, Isabella, Lavinia, Vittoria; férfi nevek például: Arsenioa, Flavio, Florindo, Lelio, Ottavio, Tristano
Dionisio Minaggio, A tollak könyve (1618)
Lelio és Florinda, Giovan Battista Andreini és felesége Virginia Ramponi-Andreini
Balanzone, Il dottore
Doktor Balanzone (balanza - mérleg, utalás Iustitiára) vagy Graziano vagy Baloardo (baloardo - hülye jelentésben) a bolognai jogász vagy orvos, aki egész életét tanulással töltötte, de ennek ellenére tudatlan maradt. Hosszú fekete köpenyt visel, alatta fekete ruhát és fehér gallért, arcán félmaszkot, ami szemeit és homlokát takarja, széles, túlzóan széles kalapot hord. Idősebb, elhízott, hangoskodó, kellemetlen alak, a szerelmesek ellensége, általában Pantalonéval látható, akivel lehetnek barátságban, de előfordul, hogy egymás versenytársai. A humor egyik forrása személyében, hogy a végletekig egoista, aki mindenhez mindenkinél jobban ért, és konyhalatin és konyhagörög idézetekkel próbálja meg lenyűgözni a többi szereplőt, amiből általában az sül ki, hogy csak saját magát nyűgözi le.
Maurice Sand, Masques et Bouffons - Il Dottore (1860)
Giuseppe Gricci, Il Dottore (1745)
Pantalone
Alakja már korábban is ismert volt a reneszánsz komédiában Magnifico néven, 1570-ben a szerző-színész Andrea Calmo találta ki. Ő a másik öreg a Dottore mellett, annak mintegy alteregója. Nevére többféle magyarázat is van, utalhat az egyik velencei szentre Szent Pantaleonra, de a nadrágra is, amit visel, ezt olaszul pantaloninak hívják, aminek eredeti jelentése az volt, hogy testhezálló nadrág. Általában piros mellénye és hosszú, testhezálló nadrágja van, fölötte fekete köpenyt visel, maszkja egy ráncos, öreg ember arcát ábrázolja. Szintén öreg, ő a velencei származású dúsgazdag, de fösvény, szúrós modorú kereskedő. Büszke vagyonára és éles elméjére, de a legegyszerűbb trükköknek is bedől. Általában ő az egyik szerelmes apja, aki mindent megtesz, hogy a szerelmesek ne jöhessenek össze. Bár hajlott hátú, törékeny öregembernek tűnik, a "púpja" a pénzeszsákját rejti.
Maurice Sand, Masques et Bouffons - Pantalone (1860)
Giovanni Domenico Tiepolo, Menüett - Pantalone és Columbina (1756)
Tartaglia
Dadog (innen a neve, spanyolul a "tartamudear" jelentése dadogni) és hatalmas szemüveget visel, szintén az öregek közé tartozik. Általában nagy zöld, sárga csíkos ruhát és köpenyt hord. Lehetett jogász vagy jegyző, Carlo Gozzi (1720-1806) állami hivatalnokot csinált belőle, de Mascagninál dadogó szolgaként láthatjuk "Az álarcosok" című operában.
Tartaglia illusztrációja Carlo Gozzi Memoárjában (1890)
Il Capitano
Alakját akár Plautus Hetvenkedő katonájáig is vissza lehet vezetni, aminek alapja pedig a görög komédia egyik alapfigurája, az örökké hencegő katona, Alazón. A commedia dell'artéban spanyol katonaként születik újjá, aki mindig próbálja csodálatos (úgy katonai, mint a hölgyek terén elért) hódításaival lenyűgözni a hallgatóságot, bátornak mutatkozik, de igazából gyáva. Van, hogy nem visel maszkot, ha igen, akkor maszkja a bőr árnyalatát adja vissza. Előfordul, hogy idősnek ábrázolják, ekkor szemüveget is hordhat, de csak azért - állítása szerint -, hogy nehogy kiderüljön tekintetének a nap ragyogásánál is fényesebb, vad villanása. Hosszú bajsza van, ami lehet egyenes vagy a végein felkunkorodó. Katonai egyenruhát hord, ami sokszor viseltes, emellett hatalmas picadillót visel és sisakot vagy széles kalapot, és persze kardot, bátorságának és rátermettségének bizonyítékát (de persze a világért ki nem húzná, csak meg ne tudja ezt senki).
Több változata is létezik, Francesco Andreini (a Gelosi társulat színésze) Matamoros (a mórgyilkos) néven alkotta meg a spanyol zsoldost, Tiberio Fiorilli pedig Scaramucciát (olasz szó, jelentése csetepaté) fejlesztette ki, aki aztán Scaramouche vagy Scaramouch néven élt tovább.
Tartaglia illusztrációja Carlo Gozzi Memoárjában (1890) 
Haber, Tiberio Fiorilli portréja (1700)
Scaramuccia illusztrációja Carlo Gozzi Memoárjában (1890)
Brighella
Általában milánói vagy bergamói, bár a szolgák között tartjuk számon, előfordul, hogy mint fogadós jelenik meg. Nevének jelentése viszály, zavar, az olasz "briga" szóból. Eredetileg fehér egyberuhát viselt, ami egyfajta egyenruhaszerű ruhává alakult át, hozzá illő fehér köpennyel. Olívazöld félmaszkot visel, oldalán tőr látható. A zannik közé tartozó ügyes hazudozó, aki minden szorult helyzetből kivágja magát, szereti a pénzt, de gyorsan el is költi. Több változata is létezik, az egyikük a korábban már említett Beltrame (Barbieri teremtette meg), emellett Pierre Louis Duchartre állítása szerint Figaro alakja is belőle nőtt ki.
Brighella illusztrációja Carlo Gozzi Memoárjában (1890)
Arlecchino - Harlequin
Az egyik legismertebb commedia dell'arte szereplőt a hagyomány szerint Zan Ganassa (eredeti nevén Alberto Naseli) játszotta először. A színész-menedzser társulatával megjárta a francia királyi udvart (1571-72), még a későbbi IV. Henrik és Valois Margit esküvőjén is fellépőként szerepeltek. Jártak Spanyolországban is, ahol olyannyira sikeresek voltak, hogy Sevillában bevonták az engedélyüket, mert a munkások megszöktek a munkából, csak hogy lássák őket. Tristano Martinelli az, akiről viszont biztosan tudjuk, hogy először használta az Harlequin nevet. Martinelli az 1584-es karnevál idején kápráztatta el a közönséget a szereppel, sikere olyan átütő volt, hogy egyik gyermekét XIII. Lajos tartotta a keresztvíz alá. Martinelli Compositions de Rhethorique címen egy írást is megjelentetett 1601-ben Harlekin alakjáról, melyet a Bourbon Henriknek ajánlott
Arlequin a Compositions de Rhethorique címlapján (1601)
Az alak a nevét valószínűleg a francia passiójátékban szereplő gonosz démonról kapta. A XI. században említi először Orderic Vitalis a szerzetest Normandia partjainál, akit állandóan egy démoncsapat (familia herlequin) űzött éjszakánként, akiket egy maszkos, ütőt lóbáló óriás vezetett. Hellequin az ördög követeként az elátkozott lelkeket űzte a pokolra. Elsőként a Jeu de la Feullière című passiójáték darabban tűnt fel 1262-ben, majd hamar a darabok állandó szereplőjévé vált. Dante is megemlíti a Pokolban Alichinóként.
Ő a ravasz, gyors felfogású szolga, aki sokszor keresztezi ura terveit, előtérbe helyezve saját szerelmi hódításait, melynek célja Colombina, akinek kezéért nem egyszer a komoly és melankólikus Pierrot-val kell versengenie. Az alak vászonfoltokból varrott ruhát, fekete maszkot viselt, bajuszt és hegyes szakállt. Mozgására jellemzőek az akrobatikus elemek.
Maurice Sand, Masques et Bouffons - Arlecchino (1860)
Johann Joachim Kändler, Három Harlekin (1740 körül)
Colombina
Arlecchino szeretője, szintén a zanni kategóriába tartozik, esetenként Arlecchina néven is megjelenhet. A colombina jelentése, galambocska. Rongyokba öltözik vagy foltos ruhákba, akárcsak Arlecchino. A commedia cselekményében a feladata a szerelmesek segítése, amit általában manipulációval ér el, így téve keresztbe Pantalone terveinek. Alakja tovább élt a későbbi színházi műfajokban is, mint a szókimondó, talpraesett szolgálólány (pl. szubrett az operettben).
Colombina illusztrációja Carlo Gozzi Memoárjában (1890)
Giuseppe Gricci, Columbina magához téríti az eszméletlen Pantalonét (1750 körül)
Pulcinella
A színész Silvio Fiorillo alkotta meg az alakot a XVII. század elején. Pulcinella a nápolyi, illetve egész pontosan capuai típusszereplő a commedia dell'artéban. Fiorillo egyébként Matamoros kapitányként már híres színész volt mikor 1609-ben megírta a La Lucilla costante con le ridicole disfide e prodezze di Policinella (Lucilla állhatatossága és Policinella nevetséges párbajai és bravúrjai) című művét, amiben feltűnik Pulcinella, ekkor még Policinella néven. A művet csak Fiorillo halála után, 1632-ben adták ki. A szereplő ihletője állítólag Paoluccio della Cerra (de Puccio d'Aniello néven is ismerték) nápolyi paraszt volt, a Pulcinella vagy Policinella név ennek torzulása.
Ludovico Carracci, Paoluccio della Cerra portréja (XVI. század)
Egy másik elmélet az alak eredetét egészen az atellanákig vezeti vissza és azok egyik típusszereplőjének, Maccusnak az újjáéledését látják benne, akinek a maszkja szintén hosszú, csőrszerű orrot és torz arcot ábrázolt, az alak nagy fehér inget hordott, de az is lehet hogy Kikirrus, az atellanák állatmaszkos szereplője Pulcinella őse.
Öltözéke változott az idők során, mára a fehér ruha és fekete maszk kombinációban ismerjük. Az alak Duchartre szerint hagyományosan rosszindulatú és gonosz, aki általában azzal védekezik, hogy túl buta ahhoz, hogy megértse, mi folyik körülötte.
Érdekes továbbélése bábfigura változata, német nyelvterületen Kasperleként ismerik, Angliában a Punch és Judy bábjátékban Punch alakja belőle származik, akárcsak a mi Vitéz László bábfiguránk.
Maurice Sand, Masques et Bouffons - Pulcinella (1860)
Giovanni Domenico Tiepolo, Pulcinella győzelme (1760-70)
Pedrolino
Alakja a XVI. század utolsó negyedében jelent meg a commedia dell'artéban zanniként, Giovanni Pellesini játszotta először. Népszerűségét mutatja, hogy Flaminio Scala Il Teatro delle Favole Rappresentative című művében ötvenből negyvenkilenc jelenetben szerepel. Általában a szolgák fehér ruháját viseli, bergamói dialektusban beszél, az alsóbb osztályokból származók nyelvén. Szerepe szerint úgynevezett első zanni, akinek feladatát a történész Constant Mic úgy foglalta össze: ő az, aki mozgásban tartja a színjátékot, szándékosan okoz keveredést, míg a második zanni statikus, az első zanni dinamikus.
Mivel a név a Pedro, Péter becézéséből alakult ki sokan a XVII. századi Pierrot alakjának őseként is tekintenek rá, habár közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésre, ráadásul az alakok szerepe is eltérő, Pierrot statikus, inkább csak reagál a körülötte lévő eseményekre, nem azok eredője, Pedrolino ezzel szemben a darab egyik lelke.
Pedrolino Maurice Sand ábrázolásában (XIX. század)
Giulio Cesare Croce La Gran Vittoria di Pedrolino című művének címlapja (1621)
A fenti szereplőkön túl még jónéhány név ismert, akik az idők folyamán színpadra kerültek, néhány ilyen: Gianduja, Giangurgolo, Meneghino, Mezzettino, Coviello, Scapino, Stenterello, Truffaldino. Ezek többynire egy-egy tájegység, város megtestesítői, többnyire a XVII-XVIII. században keletkeztek.
Forrás:
https://en.wikipedia.org/wiki/Commedia_dell%27arte
https://en.wikipedia.org/wiki/Atellan_Farce
https://en.wikipedia.org/wiki/Fabula_palliata
http://www.metmuseum.org/toah/hd/comm/hd_comm.htm
http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Commedia_dell_arte.htm
http://www.vam.ac.uk/content/articles/e/early-pantomime/
http://maskarts.com/wordpress/?p=468
http://etd.fcla.edu/CF/CFE0000081/Hart_Jennifer_200407_MA.pdf
https://en.wikipedia.org/wiki/Isabella_Andreini
https://en.wikipedia.org/wiki/Virginia_Ramponi-Andreini
https://en.wikipedia.org/wiki/Flaminio_Scala
https://en.wikipedia.org/wiki/Alazon
https://en.wikipedia.org/wiki/Francesco_Andreini
https://en.wikipedia.org/wiki/Flaminio_Scala
https://en.wikipedia.org/wiki/Niccol%C3%B2_Barbieri
https://it.wikipedia.org/wiki/Tiberio_Fiorilli
https://en.wikipedia.org/wiki/Tristano_Martinelli
https://en.wikipedia.org/wiki/Com%C3%A9die-Italienne
https://sites.google.com/site/italiancommedia/the-characters
https://en.wikipedia.org/wiki/Pulcinella
https://it.wikipedia.org/wiki/Pulcinella
https://en.wikipedia.org/wiki/Tartaglia_(commedia_dell%27arte)
https://en.wikipedia.org/wiki/Il_Capitano
https://en.wikipedia.org/wiki/Innamorati
https://es.wikipedia.org/wiki/Innamorati
https://en.wikipedia.org/wiki/Pantalone
https://it.wikipedia.org/wiki/Pantalone
https://en.wikipedia.org/wiki/Il_Dottore
https://it.wikipedia.org/wiki/Scaramuccia_(maschera)
https://en.wikipedia.org/wiki/Brighella
https://en.wikipedia.org/wiki/Harlequin
https://it.wikipedia.org/wiki/Colombina
https://en.wikipedia.org/wiki/Pedrolino
Képek:
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Peeter_van_Bredael_Commedia_dell_arte_Szene.jpg
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Coviello_Zeichnung_von_Maurice_Sand.jpg
http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/search.aspx?searchText=commedia+dell%27arte+
http://www.britishmuseum.org/research/collection_online/search.aspx?subject=16894
http://www.sothebys.com/en/auctions/ecatalogue/2014/old-master-drawings-n09101/lot.38.html
https://archive.org/stream/masquesetbouffon01sanduoft#page/2/mode/thumb
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:SAND_Maurice_Masques_et_bouffons_04.jpg
https://it.wikipedia.org/wiki/File:SAND_Maurice_Masques_et_bouffons_06.jpg
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:SAND_Maurice_Masques_et_bouffons_01.jpg
http://www.mirrorservice.org/sites/gutenberg.org/3/8/2/6/38266/38266-h/38266-h.htm
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Lelio_and_Florinda_by_Minaggio_tavola_106.jpg
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:SAND_Maurice_Masques_et_bouffons_12.jpg
http://www.famedisud.it/wp-content/uploads/Carracci-Paoluccio-della-Cerra.jpg
https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Pedrolino_and_the_Doctor_in_1621_woodcut.jpg
.jpg){kind=link}
